Nem olyan régen, amikor egy étteremben találkoztam egy barátommal, teljes mértékben fel voltam rá készülve, hogy bizony pezsgőt bontunk és ünnepelni fogunk. Elvégezte ugyanis eddig életének egy nagyon lényeges és fontos projektjét : megírta az első, saját könyvét. 1 éven át keresztül semmi mással nem foglalkozott, csak kutakodott, írt, abbahagyta, folytatta és most, végzett. Büszke voltam rá. Ő viszont nem látszott boldognak. Felnézett a pizzájáról és azt mondta : "Valahogy mégse érzem magam igazi írónak." Forgatni kezdtem a szemeim. Ő pedig csak folytatta : "Nem is olyan izgalmas a téma amiről írtam, már több könyv is van hasonló témában. Miket beszélsz? - gondoltam magamban. Aztán másodpercekkel később észrevettem valamit : én pont ilyen voltam régebben.
Amikor valami jó történt, automatikusan a rosszat kezdtem el keresni benne.
Sikeresen elvégeztem egy munkahelyi projektet. Maximum 1-2 percig tudtam neki örülni, majd azon kezdtem gondolkozni, hogy mi fog történni legközelebb? Mi az, ami nem így fog működni?
Vagy éppen amikor visszaértem a futásból, a boldogsághormon csupán addig tartott, amíg nem kérdeztem meg magamtól, hogy miért nem futottam egy kicsivel többet? Úgy éreztem mindig is, hogy a negativitás egyfajta menedékként szolgál számomra.
Ez persze akkor a legabszurdabb, ha visszatekintesz mondjuk a kamaszkori éveidre. Ha már akkor tudtam volna, hogy mi lesz majd belőlem, akkor nagyon szerettem volna már ott lenni, ahol most. Minden sokkal jobban alakult/alakul, mint azt 16 évesen elképzeltem.
De ahelyett, hogy örülnél ennek, inkább dühös vagy. Nagyszerű a munkád? Igen, de mindig korán kell kelni. Nagyvárosban élsz? Igen, de a levegő sokszor elviselhetetlen. Csodálatos társad van? Igen, de már hosszú ideje nem csináltunk semmit együtt.
Hajlamosak vagyunk olyan problémákkal törődni, amelyek soha nem merülnek fel
A tudományban ezt a jelenséget "negativitási hatásnak" hívja. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb ember számára a negatív dolgok sokkal fontosabbak, mint a pozitívok. Ezek uralják a gondolatainkat, önképünket és a világgal szemben támasztott elvárásainkat. A jó szinte mindig ennek a "rossz hatalmának" van alárendelve.
Az agyunk természetesen úgy lett "beprogramozva" hogy megvédjen minket. Bárki, aki barátságokban, szerelemben vagy munkában mindig csak a jót látja, naiv és egy bizonyos ponton elkerülhetetlenül csalódni fog. Az olyan negatív érzések, mint a félelem, az önbizalomhiány vagy a bizalmatlanság állítólag megvédenek minket attól, hogy veszélybe kerüljünk, vagy, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyek árthatnak nekünk.
A negatív érzelmek mennyisége, amelyeket magunkkal hordunk, néha aránytalanul nagy. A Pennsylvaniai Egyetem kutatói meg is erősítik ezt, ugyanis egy tanulmányukban kimutatták, hogy az emberek mindennapi aggályainak 91%-ka haszontalan, mert ezek a problémák, amelyek körül a gondolataink forognak, soha nem merülnek fel. Néha úgy tűnik, hogy nehezen tudunk a pozitív dolgokra koncentrálni. Mintha azt mondanánk, hogy "Siess, szükségem van egy problémára.". Ugyanez történhetett a barátommal is, aki pezsgő helyett önbizalomhiánnyal reagált a könyvére.
Mindez azért történhet így, mert az agyunk rendkívül jól ismeri a negatív dolgokat. Sőt, bele is tud lustulni ebbe a szokásba. Ezért érdemes rendszeresen kicsit kitakarítani a negatív gondolatokat a fejünkből, teret adva a tömérdek mennyiségű jónak, amely mindenki életében ott van. Már most.
Tetszett a cikk? Oszd meg ismerőseiddel is!
Likeold az oldalunkat a FACEBOOKON!
