A "nekem így vagy jó,ahogy vagy" - nem a szeretet szavai. A kertedet sem fogadod el,ha gazos, a kutyádat sem, ha loncsos, mert ha szeretsz bárkit,bármit,gondozod. Önmagadat is. Müller Péter így vélekedik az önelfogadásról.
Bárhová menjünk is a világban, önmagunkat mindenhová magunkkal kell vinnünk. S ha azt szeretnénk,hogy jó társaságunk legyen, és egy olyan hűséges barátunk, aki mindig kiáll mellettünk a bajban, azzá kell lennünk, legalább önmagunk számára. Mindenki képes megtalálni magában azokat a tulajdonságokat,amelyekkel könnyen megbarátkozik, s amit aztán büszkén vállal a világ előtt.
Szeresd magad és másik is fognak - tartja a bölcsesség, de egyik sem olyan könnyű, amilyennek hangzik. A szeretethez, és így az önszeretethez is az elfogadáson keresztül vezet az út. Ha nem azon töprengünk, mi a rossz, hanem arra koncentrálunk, hogyan lehetne jobb, megjön az energiánk ahhoz is, hogy olyanná váljunk, akit teljes szívünkkel szívesen vállalunk fel. Ha folyton ítélkezünk, bíráljuk és értékeljük magunkat, nem jutunk el abba a természetes állapotba, ami szeretni enged bennünket. Ha nem engedjük el előítéleteinket, megfelelési kényszereinket, sosem leszünk képesek meglátni magunkban azt,aki igazából vagyunk. Csak a mázat látjuk, az álarcost,aki szüntelenül igazodni próbál az élet adta körülményekhez.
Mindenkinek vannak hibái,kinek több,kinek kevesebb,kinek súlyosabb,kinek kevésbé, de valamennyien gyarlók vagyunk, hát miért büntetnénk magunkat,ha gyengeségen kapjuk magunkat? A harmonikus lelkiállapot minden más kiindulópontja ehhez azonban ki kell békülnünk saját magunkkal, együttérzésünkről biztosítani magunkat, és megbocsátónak lenni a hibáinkkal is.
Az ember hajlamos a rossznak, a negatívnak nagyobb hangsúlyt adni. Ha örökösen a hibáinkat,gyengeségeinket nézzük, és nagy erőkkel tiltakozunk ellenük, azzal csak azt értjük el,hogy felnagyítjuk magunkban azok jelentőségét. Ilyenkor kellene bevetnünk azt a viselkedési formát, hogy "amiről nem veszünk tudomást,az nincs is", persze csak abban a mértékben, hogy igyekszünk minimalizálni azok jelenlétét, nem megfeledkezve a leküzdésükről.
Ahhoz,hogy megszeressük önmagunkat, elengedhetetlen, hogy függetlenné váljunk mások véleményétől, a külső megítélésektől. El kell jutnunk egy olyan pontra, ahol csak az számít jónak,amit mi annak tartunk, és nem hagyjuk magunkat zavartatni mások által, olyannak fogadjuk el magunkat,amilyenek vagyunk. Ez nem jelent tökéletességet, vagy hibátlanságot,de feltételezi az arra való törekvést, a szándékot a jobbá válásra, a magunkhoz mért kiteljesedésre. Ezzel szorosan összefügg az is, hogy soha senkihez ne akarjunk hasonlítani, más személyiségét viselni, akként élni, amik nem vagyunk, vagy soha nem is lehetünk. Nem viselhetjük más ruháját,csak abban lehetünk azok,akikké lennünk kell, amit ránk szabott az élet.Ha túl bő vagy szorít itt-ott, alakíthatunk rajta a magunk eszközeivel,de lecserélni nem tudjuk soha.
Ne legyenek olyan személyiségjegyeink,amiket el akarunk nyomni magunkban, mert azok előbb-utóbb úgyis utat törnek maguknak és persze a legkényelmetlenebb helyzetekben törek elő. Ha örökösen szorongunk, hogy ki ne derüljön egy-egy titkunk, ha mindig attól tartunk, hogy lelepleződünk, az nemcsak felemészti az energiáinkat, de megmérgezi az önmagunkkal ápolt viszonyt is,és képtelenné tesz a teljes elfogadásra. Soha ne szabjunk feltételeket annak kapcsán, hogy milyen emberként lennénk képesek szeretni magunkat. Ne mássá akarjunk válni,hanem azt a személyiséget igyekezzünk elfogadni,akik vagyunk.
