Végül elvesztettem őt

Kicsit megijedtem, mert már nem emlékeztem a hangjára. Korábban olyan tisztán hallottam minden egyes alkalommal, mintha a kedvenc dalomat hallgattam volna újra meg újra. De most mindez elhalványul. Igyekeztem felidézni a nevetését, de minden olyan volt, mint a köd. Elgondolkodtam. Ahogy telik az idő, vajon az arca is eltűnik majd az emlékezetemből?

Egyedül ülve a gondolataimmal, rájöttem valamire : nem hiszem, hogy valaha is újra szerelmes leszek. Egyszer elég volt. Az újbóli szerelem gondolata olyan távolinak tűnt, mint a lottónyeremény. Nehéz volt lerázni ezt az érzést magamról.

Ne kérdezd, hogyan csináltam, csak megcsináltam. Hullámvasúton éreztem magam. Egyszer fent, boldogságban úszva éreztem magam, a következő másodpercben, pedig azt gondoltam : bárcsak soha ne találkoztunk volna.

Hirtelen világossá vált számomra. Fájdalmas volt, amikor elment és nem engedhettem be senki mást. Úgy tűnt, féltem, hogy újra megsérülök.

A kiszolgáltatottság azonban nem gyengeség : ez az erő jele. Olyan ez, mintha az esőben táncolnánk, ahelyett, hogy arra várnánk, hogy elmúljon a vihar. Vagy, amikor elesek séta közben, nem mondom azt, hogy a fenébe ezek a lábak. Csak tovább sétálok. Így van ez a szerelemmel is. Mert ijesztő, és mi mégis a szerelem mellett döntünk.

Nem akarok úgy új kapcsolatot kezdeni, mint régben. Szóval szomorúsággal és hálával a szívemben búcsút mondok életemnek attól a részétől, amely tele volt szerelemmel és veszteséggel.

Hagynom kell, hogy ez az érzés meghaljon a megérdemelt méltósággal. Rájöttem, hogy a szerelmet, annak minden összetettségében érdemes befogadni. Így teszek!