Amikor a rózsaszín szemüvegem fekete lett

Orsi szinte a kezetektől követi a blogom és a Lifeadvisor munkáját, újdonságait, most viszont kilépve a saját komfortzónájából úgy döntött, hogy szeretne megosztani veletek saját történetét, amely elég bátorságot adott neki ahhoz, hogy kilépjen a házasságából. Személy szerint egyrészt nagyon örültem, amikor megkeresett annak lehetőségével, hogy az írása megjelenhet-e az oldalon, másrészt, ti is mindjárt meglátjátok, hogy mennyire fontos és hasznos dologról írt nektek, saját tapasztalatai alapján. 

Kislány voltam, amikor apám elment tőlünk. Teljes zavar volt a fejemben. Ahogy idősebb lettem, elég okos voltam ahhoz, hogy megértsek egy dolgot. Ha ő nem lépett volna ki a házasságukból, anyám soha nem tette volna meg ugyanezt.

Soha nem mondott volna le róla.

A szíve túl nagy volt, a szeretete túl erős.

Mindig rózsaszín szemüvegen keresztül látta őt.

Örökké ő lesz az a jóképű srác, akibe beleszeretett. 

Ő marad az a férfi, akivel anno találkozott és szerelembe esett.

A boldog, vicces és ígéretes srác.

Hálás voltam, hogy apám elment.

Örültem, hogy megtette azt, amit anyám nem tudott megtenni. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ez az igazság. Egy 5 éves kislány talán sír az apja távolléte miatt, de egy fiatal felnőtt jobban megérti a helyzetet.

Nemrész beszéltem egy barátommal, aki elvált.

"A házasságom nem volt egészséges." - mondtam. "Még a gyermekeim is könyörögtek, hogy hagyjam el az apjukat."

"Furcsa, hogy egy gyerek ezt mondja" - válaszolta a barátom. 'Az én gyerekeim nem kértek tőlem ilyet."

"A gyermekeim okosak. Megértik, ha egy helyzet egészségtelenné válik. Megvannak az ösztöneik, hogy el akarnak futni előle és megvédjék magukat. Azt hiszem, minden máshogy alakul, ha mindent tudtak volna."

"Mire gondolsz?" - kérdezi.

"Én vagyok a legfiatalabb." - mesélem. "Csak apám rossz viselkedését ismertem. Ahogy kicsit idősebb lettem, néhányszor átmenetileg kibékültek anyukámmal. Nem mondtam semmi, mert ez normális volt számomra. A gyerekeim látták, hogy egy jobb kapcsolat hihetetlenül egészségtelenné válik. Azt hiszem, ez szókimondóvá tette őket. Középiskolás voltam, amikor azt mondtam anyukámnak, hogy soha többé nem kellene kibékülniük."

Ez a beszélgetés emlékeztetett arra, amit már tudtam. 

Anyám lánya vagyok.

Volt egy saját rózsaszín szemüvegem.

Orsi - kiáltott fennhangon a házassági tanácsadóm. "A férjed, folyamatosan megmutatja neked, hogy ki ő valójában, de nem akarsz hinni neki."

Apám alkoholista volt.

Anyám megértette ennek a betegségnek a valóságát. Tudta, hogy apám nem képes arra, hogy felhagyjon az ivással. A agya tudta, hogy apám nem fog megváltozni, de a szíve nem volt hajlandó elfogadni ezt a tényt.

Rózsaszín szemüvege megakadályozta, hogy lemondjon róla.

Hitt benne.

Hitt az örök szerelemben.

Rózsaszín szemüvege soha nem lett fekete. 

Pedig kellett volna. A férfi, akibe eredetileg beleszeretett, elhagyta a lakást. Már nem volt az a fiatal, ígéretes fickó. Olyan ember volt, aki szörnyű függőségben szenvedett, amelyet nem tudott legyőzni.

Nem számított.

Anyukám rózsaszín szemüvege nem volt hajlandó feketévé válni.

De az enyém igen.

Talán azért, mert volt szerencsém házassági tanácsadásban részesülni, ellentétben anyukámmal, hiszen annak idején nem volt gyakori az ilyen lehetőség.

Lehet, hogy a tanácsadó segített felkelteni a figyelmemet.

Vagy talán a bennem lévő kislány volt.

A válás gyermeke.

Aki elég okos volt ahhoz, hogy tudja, anyukám soha nem hagyna el egy férfit. Annak ellenére, hogy többször is képes volt bántani anyukámat és a családunkat a viselkedésével. Anyukám nem volt hajlandó olyannak látni, amilyen valójában. Nem volt képes szembenézni a valósággal, hogy egy ilyen férfit szeret. 

Én viszont nem tudtam tovább viselni a rózsaszín szemüvegemet.

Feketévé vált.

Nem tudtam a legjobbat látni valakiben, aki mindenkit és mindent elpusztított.