A mítosz, hogy a nárcizmus egyenlő az önszeretettel

Narkisszoszt Képhiszosz folyamisten és Leiriopé fiaként ismerhetjük a görög mitológiából. Születésekér Teiresziasz megjósolta neki, hogy csak akkor érheti meg az öregkort, ha nem ismeri meg önmagát. A jóslat valóra vált. Narkisszoszba rengeteg nimfa beleszeretett, ő viszont mindegyikőjüket elutasította. Ekhó nimfa azonban ebben nem volt hajlandó beletörődni ezért Nemeszisz istennőnek - a bosszúállás istennője - tett panasz, aki meghallgatta és teljesítette a nimfa kívánságát. Narkisszosz vadászat közben egy folyó partjára ért és mivel inni akart, belenézett a folyótükörbe, amikor megpillantotta önmagát és azon nyomban magába szeretett. Egész nap próbálta hasztalan magához ölelni a tükörképét, így gyakorlatilag ugyanazt a kínt élte át, mint a nimfák, amikor elutasította őket. Reggelre az odasiető nimfák Narkisszosz helyén csak néhány sárga színű virágot, nárciszt találtak. A nárcisz azóta is az önimádat jelképe, mivel magának a virágnak a szirma is egy kicsit önmaga felé hajlik. (Ezért nem viszünk például vendégségbe nárciszt.)

Ebből a mítoszból származik az a mai is sokak által elfogadott hiedelem, miszerint a nárcisztikusok túlságosan szeretik önmagukat. Mindez viszont nem is állhatna távolabb az igazságtól. A nárcisztikus személyiségzavar területének szakértői ugyanis azt mondják, hogy a nárcizmus általában mély (és fel nem ismert) szégyenérzetből fakad, nem pedig önszeretetből. 

A nárcisztikusok felépítése összetett, valószínűleg környezetei és genetikai tényezőket is magában foglal. Először nézzük meg a környezeti oldalt. A nárcisztikus tendenciák általában abból erednek, hogy az ideális ellátástól jelentősen eltérő módon nevelik őket. A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy ez vagy a túlzott kényeztetésből vagy a visszaélésből eredhet. 

Kulcsfontosságúnak tűnik, hogy a dolgok túlzott kényeztetési oldalán ez leggyakrabban bizonyos fokú érzelmi elszakadást is magában foglal. Gondolj arra a gyermekre, akinek azt mondák, hogy csodálatos és tökéletes és mindent megkap, amit csak akar - kivéve a szülő valódi figyelmét és elkötelezettségét. Ezek a szülők a gyermek idealizált változatát akarják. A gyermeket dicsérhetik, de nem igazán van mögötte tartalom. Ebben az esetben a nárcisztikus tendenciák abból erednek, hogy ezt a képet együtt kell tartani, mivel ez a családban való elfogadáshoz kapcsolódik. A szégyen ott lappang, hogy természetesen egyikünk sem tökéletes. Ez a nárcisztikus valamilyen szinten retteg attól, hogy az emberek ezt megtudják és el lesznek vágva attól, ahogyan megtanulták megtalálni a szerelmet. 

A bántalmazás oldalán a szülők sem igazán látják a gyermeket, akinek azt mondják, hogy értéktelen és folyamatosan hibáztatják, leértékelik és érzelmileg és potenciálisan fizikailag is bántják. A gyermek bűnbak lehet a szülő frusztrációjáért az életben, azt mondják, hogy mindent tönkretettek stb. Ennek a nárcisztikusnak nincs esélye arra, hogy valódi önismereti központot alakítson ki és egész életét azzal tölti, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy az emberek ne fedezzék fel legmélyebb félelmüket - hogy lényegében ők az az értéktelen ember, akinek a családjuk mondta őket. 

A dolgok genetikai vagy természeti oldala még nem végleges, mivel a nárcizmust egyre alaposabban és folyamatosan tanulmányozzák. Ez a kutatás kissé trükkös lehet, mivel a nárcizmus az "ego-szintonikus" néven ismert rendellenesség, vagyis nem zavarja a nárcisztikusokat, bár általában pusztítást okoznak a körülöttük lévők életében. Ezért ritka, hogy a jelentős nárcizmussal rendelkezők így azonosítják magukat, még kevésbé pedig, hogy kutatási tanulmányokra jelentkeznének. Ez annak beismerése lenne, hogy valami nincs rendben velük és ugyanoda lyukadunk ki, mint a fentebb említett szégyenérzet.

Van azonban bizonyíték néhány dologra. Az egyik az, hogy sok nárcisztikus hordozza a MAOA-L génváltozatot, amely befolyásolja a szerotonint az agyban. A szerotonin egyik aspektusa, hogy kritikus fontosságú egy olyan rendszer számára, amely segít szabályozni az agressziót. A MAOA-L génvariánst "harcos génnek" is nevezik, mivel a variánssal rendelkező emberek agresszívebben reagálnak a provokációra, mint azok, akik nem hordozzák ezt a gént.

A másik az, hogy úgy tűnik, hogy a nárcisztikusoknak megszakadt kapcsolatok van egy másik kritikus neurotranszmitterrel, a dopaminnal. Ez lehet a korai kényeztetésből vagy bántalmazásból származó szokás, lehet genetikai válasz, vagy mindkettő. De bármi legyen is az oka, úgy tűnik, hogy sok, ha nem a legtöbb nárcisztikus folyamatosan dopaminkereső küldetésben van - sokkal inkább, mint azok, akik nem nárcisztikusak. Ez úgy jelenhet meg náluk, mint flörtölés, viszony, szerencsejáték, vásárlás, ivás vagy drogok, vagyis bármilyen módszer, hogy dopamint szerezzenek. Valószínűleg ez a fő oka annak, hogy idealizálnak, majd leértékelődnek - az újdonság dopamint hoz, az ismerősség nem. Tehát, amikor a célpont ismerőssé válik, a nárcisztikusnak szüksége van valamire vagy valaki másra, hogy megkapja a dopamin adagját. 

Fontos megértenünk, hogy a nárcisztikusok valójában nem szeretik magukat, de nagyon ritkán van öntudatuk ennek felismerésére. Kívülről úgy tűnhet, mintha azt gondolnák, hogy Isten ajándékai a világnak, de alatta, amit ritkán mutatnak meg - és még csak nem is tudnak magukra nézni  - úgy érzik, épp az ellenkezője. Bántalmazó viselkedésük része azon kísérleteiknek, hogy ezt a szégyen a lehető legmélyebben eltemessék.