A sors újra összehozott minket és most nem engedem el

Egy őszi délutánon Áron a tenger felé nézett, elveszett a hullámok ritmikus mozgásában. Ahogy elindultam felé az ajkai mosolyogni kezdtek. Azt kérdezte : "Itt vagy?" Azt válaszoltam : "Mindig itt leszek." Ahogy odament az asztalhoz, amit megterített nekünk, Áron elmosolyodott. Azt mondta üljek le. Minden lépésem tele volt örömmel, ahogy az asztal felé indultam, miközben a fehér ruhám kavargott a szellőben. Áron kihúzta a széket, megköszöntem neki és leültem. Mindkettőnknek öntött egy pohár vörösbort. A part menti hullámok voltak a legnyugodtabbak és a csend fülsüketítő volt. "Itt vannak a leleteim" - mondta, és átnyújtott nekem egy mappát. Milyen leletek? Mi van benne? A hangom remegett, miközben beszéltem. Olvasom a mappában lévő lapokat és a szemem megakadt valamin. "Szívbetegséget diagnosztizáltak nálad?" - kérdeztem. 

A szemem elhomályosodott, ahogy könnyek folytak le az arcomon. Áron csak bólintott. "Sajnálom." - mondta Áron. "Nem tudom, hogy át tudom-e vészelni ezt." Hitetlenkedve néztem Áronra. Megfogtam a kezét, amelyre egy végtelen jel volt tetoválva, pontosan a csuklója felett. Folyton kérdezősködtem, utáltam minden mondatot, ami a számból kijött, bár tudtam, hogy Áron mennyi bátorságot és erőt fektetett ebbe.

Úgy érzetem, mintha az álmaim összetörtek volna, olyan érzés volt, mintha a soha véget nem érő szerelmünk végül véget ért. Egy ideig teljesen kábult voltam. Az emberek azt mondják, hogy az élet olyan, amilyenné teszed, de hogyan reagálnánk, ha tudnánk, hogy az élet a végéhez közeledik?

Addig sírtam és zokogtam, amíg a leletek teljesen eláztak a könnyeim miatt. Áron szeme sokkal kékebb volt, mint az ég, miközben rám nézett. "Anna, meg tudod ígérni nekem, hogy találsz egy férfit, akivel jobb jövőd lesz?" - kérdezte Áron.

Egy pillanatnyi magányért könyörögtem, amikor elmentem. Gondolataimba merültem, ahogy a hideg szellő körülvett. "Hogyan lehet a szerelem ilyen fájdalmas, mégis gyönyörű?" Hogyan engedjünk el valakit, akiről azt gondoltuk, hogy a jövőnk lesz? Hogyan engedhetek be az életembe egy másik férfit, mint Áron?

A történet Áron szemszögéből

Ezután a nap után soha nem halottam felőle, gyakran jártam az orvoshoz és az utolsó dolog, amit Annától vártam, az volt, hogy kilépjen ebből a kapcsolatból. Azt akartam, hogy ott legyen velem. 

"Az elvárásokkal kikövezett út gyakran az az út, amely szívfájdalomhoz vezet."

Ezek a szavak jutottak eszembe. Azt akartam, hogy Anna ragaszkodjon hozzám, azt akartam, hogy ott legyen a legkisebb remény számára, de én voltam az, aki teljesen összetörte őket. Csak ha nem lennék beteg, teljesíthetném mindazokat az ígéreteket, amelyeket a csillagos ég alatt tettünk, az ígéretet, hogy együtt fogunk megöregedni.

Megfagytam az időben. Azt hittem, örökké együtt leszünk, de zokogok amiatt, amit soha nem kaphattam meg. A szüleim úgy döntöttek, hogy külföldre szállíttattak, hogy megkaphassam a betegségem kezeléséhez szükséges orvosi ellátást és felépülhessek. 

Egyre közelebb kerülök a gyógyuláshoz az orvosok szerint, akik javulást figyeltek meg nálam. Feltételeztem, hogy Anna hozzáment valaki máshoz és már tovább lépett. Meg akartam kérni, hogy várjon rám, de nem tettem meg.

Amikor annyi év kezelés után kiengedtek a kórházból, a halványfehér falak közé szorulva, furcsa érzés volt látni a színes világot. Online fejeztem be az egyetemet. Lediplomáztam, már csak munkát kellett keresnem.

Fagyos téli reggel volt, amikor felkészültem az állásinterjúra. Az ég sötétebb volt a szokásosnál, és úgy tűnt, mintha a nap soha nem is létezett volna. Csak egy magányos fénysugárral indultam az interjúmra.

Kint álltam és bámultam az épületet, amelyben dolgozni fogok. A recepcióra mentem, ahonnan a központi irodába vezettek, ahol felkeltettem az irodában lévő nő figyelmét. Megbabonázott a tekintete, nem tudtam nem bámulni. 

Amíg csak bámultam, minden elsötétült körülöttem és csillogó szemei viszonozták a tekintetemet. Valóban Isten mesterműve volt. Nyugodt szemei voltak, de tudtam, hogy sok mondanivalójuk van. Miért könnyezett a szeme?

Miért dobogott a szívem? Miért volt olyan, mintha a sors lecsapott volna rám? Anna volt. 

Anna, életem szerelme. Anna, a lány, akit a sors elvett tőlem, most újra elhozott az életembe. Az arca tele volt kérdésekkel, felkelt a székéből és odajött hozzám. Megfogta a kezem, keresve a végtelen tetoválást a csuklómon.

"Áron...?" - habozott, könnyek csorogtak le a szép arcán, azonnal megöleltem, időt akartam hagyni, hogy megálljak, hogy örökre a karjaimban tarthassam.

"Azt hittem, elvesztettelek...."- mondta Anna.

"Én is ezt hittem" - válaszoltam.

Leültünk és elkezdtünk beszélgetni.

Kiderült, hogy Anna nem ment férjhez egy másik sráchoz. Anna elmesélte, hogyan töltötte az idejét a cége felépítésével, és miért döntött úgy, hogy a saját maga főnöke lesz, céget alapít. Abban a pillanatba úgy tűnt, mintha minden visszakerült volna a helyére, a hiányzó darabokat végre megtaláltam.

Felismerve, hogy egymással kell lennünk, a véletlen találkozás egy újabb esély lehet számunkra, hogy ezúttal ne engedjük el egymást. Ez az esély, amit a sors adott nekem, hogy teljesítsem be nem váltott ígéretemet, vagy ez csak egy újabb vad álom?

És abban a pillanatban csak ez az idézet jutott eszembe, amit valahol olvastam : 

"A sors különböző utakra vezethet minket, de az újbóli találkozás varázsa miatt érdeme élni."