Kérlek, Istenem, kérek még egy napot!

Ma egy szívhez szóló történetet szeretnék veletek megosztani, amely anno számomra is új leckét tanított meg, amikor először hallottam. Attól a perctől kezdve, hogy a szemem rászegeződött, egyértelmű volt, hogy mindent meg kell tennem, hogy mellette legyek. De amikor megragadta a kezemet és elmosolyodott, tudtam, hogy ő a mindenem. Nem is sejtettem, milyen rosszra fordulnak a dolgok. Kezdetben alig vártam, hogy visszatérjek a munkából és mellette legyek. Késő estig nevettünk, játszottunk együtt. Éjjel mellette ültem, néztem, ahogy alszik és vártam, hogy reggel csókkal ébreszthessem. Igen, úgy hangzik, mintha megszállottá váltam volna, de ilyen a szeretet. Néha, amikor a világod jól érzi magát és te a csúcson vagy, az élet közbeszól és úgy mozgat, mint szél a fát. Egy nap szomorúnak tűnt, és gyönyörű és örömteli mosolya eltűnt. Nem érezte jól magát.

Elvittem az orvoshoz, hogy megnézzük, mi a baj. Ez volt az a pillanat, amikor megkaptam a legrosszabb hírt. Életem szerelme nagyon-nagyon beteg volt. Az orvos azt mondta, hogyha nem jutunk be a kórházba, meghalhat.

Szóval amilyen gyorsan csak lehetett kórházba mentünk. Minden úgy történt mint egy felgyorsított tempójú filmben. A nővérek jöttek-mentek, bevezették a kanült és vért vettek a labor vizsgálatokhoz.

Abban a pillanatban megállt az idő és lélegzetvisszafojtva álltam és csak vártam az eredményeket. De amikor megláttam az ágyában, megszakadt a szívem. Ott volt, csendben, törékenyen. Alig vártam az eredményeket, hogy megtudjam, mi a baj vele.

Amikor az orvos visszajött, hallottuk a szörnyű hírt : az állapota súlyos volt, a prognózis rossz annyira, hogy kevés volt az esélye, hogy a hétvégét egyáltalán átvészeli-e.

Éreztem, hogy valaki kihúzza belőlem az életet.

Miért, Istenem, miért?

Miért most?

Miért van ez?

Miért én?

Telt-múlt az idő és a másodpercekből percek, órák és napok lettek. Ott feküdt az ágyában, rengeteg tű volt a karjában, kábelek tömkelege ment a monitorhoz, amelyek szörnyen és monotonan sípoltak. 

Hétfőn a szakorvos bejött a szobába és megerősítette, hogy ritka betegsége van és hogy mostantól orvosi felügyelet alatt kell állnia. A következő hat hónap pedig rendkívül nehéz lesz.

Életem szerelme soha nem panaszkodott. Mosolya lassan visszatért az arcára. Felépült. Az orvosok azt mondták, hogy jobban van, de nagyon óvatosnak kell lennünk.

Hat hónap telt el és azt mondták nekünk, hogy már nem táncol pengeélen az élete, de a következő két év még mindig kritikus volt. Ezután még két év telt el, folyamatos ellenőrzés mellett.

Ez idő alatt gyönyörű harcosom naponta leckét adott nekem a túlélésről és arról, hogyan maradjak bátor, a körülményektől függetlenül.

Négy év telt el a szörnyű júliusi nap óta, amikor megkaptuk a híreket és minden rendben ment. Kirándultunk, hogy megünnepeljük ezt a hosszú és néha fájdalmas utat. Szóval összepakoltuk a cuccainkat és utaztunk.

Lehet, hogy furcsának tűnik, de megérdemelte az utazást. Küzdött, felépült és fontos leckét tanított nekem a bátorságról. 

Most már 30 év telt el és a tanulság még mindig ugyanaz : 

Semmit ne vegyél magától értetődőnek!

Naponta felébredek, hálát adva Istennek, hogy minden időben tanít és vezet engem. Továbbá, mint azon a napon, amikor a kórházi ágya mellett álltam azt mondom : 

Kérlek, Istenem, kérek, még egy napot!